A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét át-, és átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.

A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést. A nimfák a nő életének első szakaszát, annak „fehér aspektus”ait hordozzák. A fiatalság és az örök szépség megtestesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák. Ezt a időszakot az un. „vörös korszak” az anyaság követi, majd a „fekete korszak” az öregség.

A nimfák alakja jóval régebbi, jóval ősibb, mint a klasszikus antik kor, kultuszuk gyökerei a sámánizmusban keresendők – a helyek, a növények és az állatok megtestesülései – elemi lények.

A görög nimfák változatos tájak és vidékek szellemalakjai voltak, nem más mint a latin genius loci, azaz a hely szelleme. (Kultuszuk népszerűségét leginkább a bonyolult Arethusza mítosz példázza.) A görög kultúrán nevelkedett latin költők verseiben a nimfák hellén sokoldalúsága elmosódott és alakjaik keveredtek a hazai forrás- és folyamistenségekével (Juturna, Egeria, Cavmentis, Fontus). Mindezt tovább erősítette, hogy a Lymphakat (eredetileg Lumpae) az ősitáliai hagyományok víz-istennőit nevük véletlen egyezősége alapján, a görög nimfákkal azonosították. A klasszicizáló római költészet hatására a vidéki emberek között, a források, barlangok, sziklahasadékok környékén kiteljesedett a nimfa kultusz. Ugyanakkor a Római Birodalom tanult osztályai körében betöltött szerepük fokozatosan csökkent és majdnem kizárólagosan a vízi elemek istenségeiként jelentek meg.