Az elf mitikus lény volt a pogány germán népeknél; az észak-európai folklórban máig fennmaradt. Az elfek eredetileg kisebb termékenységistenek voltak, akiket apró, de gyönyörű fiatal férfiakként és nőkként ábrázoltak, akik az erdőkben, a föld alatt vagy kutakban és forrásokban éltek, halhatatlanok voltak és varázserővel rendelkeztek. A fantasybe J. R. R. Tolkien nagysikerű A Gyűrűk Ura című regényén keresztül kerültek be, ami az emberekhez hasonlatos, de sokkal tökéletesebb és halhatatlan lényekként ábrázolta őket.
Az elf szót a feltételezett protoindoeurópai *albh (fehér) szóból származtatjuk.[1] A magyar fantasy-irodalom elfeknek vagy (Göncz Árpád Tolkien-fordítása nyomán) tündéknek hívja őket. Nem azonosak a tündérekkel, bár némelyik regényben annak fordítják az elfet (pl. Raymond E. Feist Mágusának egyik kiadásában).
Sok fantáziavilág lakói az elfek. A természettel összhangban élő, hatalmas tudású lények. Általában depresszívek, mert őshazájuk elpusztult, vagy messzire keveredtek tőle. Más esetben határtalan dekadenciájuk teheti befelé fordulókká őket. Az embernél többnyire vékonyabb, gyengébb, de szebb, bölcsebb és ügyesebb faj. Hegyes a fülük. |